Az ember filozófiája nem szavakban fejezhető ki a legjobban, hanem a döntéseivel. Hosszú távon mi alakítjuk magunkat és az életünket is. A folyamat csak a halállal ér véget, és a döntéseink teljes mértékben a saját felelősségünk.

Műfaj: dráma
Hossz: 115 perc
Ország: Belgium, Franciaország, Németország, Kanada
IMDB: 7,7/10
Hazai bemutató: 2010. augusztus 26.
Írta és rendezte: Jaco van Dormael
Zene: Pierre van Dormael
Operatőr: Christophe Beaucarne
Főbb szereplők: Jared Leto, Diane Kruger, Sarah Polley, Linh Dan Pham, Rhys Ifans, Toby Regbo, Juno Temple, Clare Stone, Thomas Byrne, Allan Corduner  

 

    Nagyon bejött nekem ez a film. Tipikusan az az alkotás, amit vagy nagyon lehet szeretni, vagy szívből lehet utálni. Arany középút nem nagyon létezik.
    A film középpontjában egy öregember áll, aki a maga 117 évével a legidősebb még élő halandó embernek számít 2092-ben, amikor a tudomány már képes legyőzni a halált is, és az emberek a halhatatlanság birtokában kíváncsian fordulnak e matuzsálem szenzációszámba menő haldoklása felé. Az öregemberről, akit saját bevallása szerint Nemo Nobodynak hívnak, senki nem tud semmit, s titokzatossága tovább növeli a média figyelmét iránta. Először orvosa, utána pedig egy újságíró próbálja az öreg kortól tompa elméjét emlékezésre bírni, több-kevesebb sikerrel. Beszélgetéseik alatt megelevenedik Nobody múltja, és az öregember egyszerre több életutat vázol fel: életének legfontosabb döntéseit úgy hozza meg, hogy valójában nem hozza meg azokat - mindahány döntés következményeit megéli és végigkíséri, így keresve arra a választ, hogy vajon valóban mindig a legjobb döntést hozta-e, és ezáltal a legjobb életet élte-e meg, amit csak választhatott.

    Bár az előbbi leírás azt sugallja, de a Mr. Nobody valójában nem sci-fi. A történet nagyobbik része 1975 és 2009 között játszódik, ettől függetlenül kapunk betekintést a jövőbe (2092-be), sőt, még egy marsi űrutazáson is részt vehetünk a főszereplővel. Kísérleti jellegű, gondolkodásra késztető mozgókép ez, amely látszólag öncélúan ugrál ide-oda térben és időben (sőt, tulajdonképpen a párhuzamos dimenziók között is), és arra az "egyszerű" kérdésre keresi a választ, hogy döntéseink következményei milyen hatással vannak ránk és a környezetünkre. Szinte megkerülhetetlen a káosz-elmélet és a pillangó-effektus, mely utóbbi központi szerepet játszik a filmben. Ezen kívül körbejár még több tudományos elméletet az ősrobbanástól kezdve a húrelméleten át az idő fogalmáig, meglepően szórakoztatónak ható tudományos „flashek” formájában.
    A filmben nagy szerep jut a szimbólumoknak: ilyen például az egymás mellett futó, majd egymást keresztező sínek különösen erős metaforája, vagy az újra vissza-visszatérő falevél és a galamb. Erős a film vizualitása is, rendkívül szépen fotózott képeket láthatunk, remek vágással (utóbbit részben egy idegenbe szakadt hazánkfiának, a Belgiumban élő Veress Mátyásnak köszönhetjük). A vizuális ötletek és trükkök kivitelezése a film elkészülte után utómunkaként további egy évet és a 35 millió eurós költségvetés jelentős hányadát emésztették föl. De azt kell mondjam, megérte!

    Nagyon nehéz pontosan behatárolni, hogy miről is szól ez a film. Központi motívuma a szerelem, ugyanakkor nagyon sok minden másba is bele-belekap a rendező, ami gondolkodásra késztet, ráadásul ezáltal újranézhetővé teszi az alkotást, hiszen újra és újra találhatunk olyan apró részleteket, amelyek korábban fel sem tűntek. Nekem pont a sok, aprólékosan kidolgozott, játékos ötlet miatt tetszik ez a film. Valamint a mély érzelmisége miatt, amit a filmet ellenzők giccsnek tekintenek, engem viszont ez a szentimentalizmus abszolút megfog.
    Jaco van Dormael író-rendező 7 évig dolgozott a forgatókönyvön. Egy vele készült interjúban taglalta, hogyan készült ez a rendkívül komplex történet: az ötleteket kis cetlikre írogatta föl. Amikor elkezdődött a konkrét alkotói folyamat, összetolt pár asztalt, amire szépen felragasztgatta a több száz cetlit, majd egységbe rendezte ezeket.

    Remek színészeket sikerült megnyernie a rendezőnek a filmjéhez. Jared Leto-t női szíveket törő, hatalmas kék szemeivel jellemzően több kísérleti jellegű filmben láthattuk már (például: Rekviem egy álomért), most is szívesen vállalta a főszerepet. Csatlakozott hozzá Sarah Polley, akit a velem egykorúak még a Váratlan utazás című kanadai sorozat kis Sarah-jaként ismerhetnek, azóta viszont már több filmben (Az élet nélkülem, Holtak hajnala, A szavak titkos élete és a hamarosan mozikba kerülő Hibrid) bizonyította tehetségét. A legutóbb a Becstelen brigantykban, azelőtt pedig A nemzet aranyában és a Trója szép Helénájaként feltűnt Diane Kruger is tagja lett a stábnak.
    De a már befutott sztárok mellett talán még jobban tetszettek a fiatalabb, kevésbé ismert színészek alakításai: így a 16 éves Annát játszó Juno Temple és a vele egykorú Nemot megszemélyesítő Toby Regbo győzött meg arról, hogy van helyük a pályán. Ezen kívül feltűnhet még a több ismerős arc is a filmben (például: Rhys Ifans).

    A film zenéjét az író-rendező testvére, a neves jazzgitáros Pierre van Dormael szerezte, aki 2008-ban, a film utómunkálatai közben, hunyt el rákban. Pierre dallamai mellett sok ismerős dal is szerepel a filmben, mint például a Fight Club végén is hallható Where is my mind? The Pixiestől, 99 Luftballons Nenától vagy az Eurythmics Sweet Dreams-e és még sorolhatnám.
    Ha korábbi filmekhez kellene hasonlítani, a Nagy hal és az Egy makulátlan elme örök ragyogása jut az eszembe. Ha érzelmileg közelítem meg, különösen az utóbbira nagyon hajaz, amivel kapcsolatban a legjobban átjött az a melankolikus érzés, mit jelent úgy meghozni egy döntést, hogy közben mély szomorúság marad az emberben, mert le kell mondanunk valamiről, amit pedig nagyon-nagyon szeretnénk. Mindenképpen meg kell még említenem Benjamin Button különös életét is, bár David Finchert, mint rendezőt nagyon szeretem, azt kell mondjam, hogy mindaz, ami a Benjamin Buttonból hiányzott számomra, azt a Mr. Nobodyban találtam meg.

    Már említettem korábban, hogy a film 35 millió euróba került, amivel kiérdemelte a minden idők legdrágább belga filmje kitüntető címet. Ráadásul ezt is több országból sikerült összekalapozni, az európai országokon kívül még Kanada is beszállt a költségvetésbe. A film rendkívül vegyes fogadtatása miatt nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz nyereséges, legalábbis a box office adatok alapján még az eddigi költségeket sem hozza vissza.
    Összességében tehát elmondható, hogy van Dormael harmadik nagyjátékfilmje nagyon jó lett, egy percig sem unatkoztam alatta. Az érzelmeimen meglepő könnyedséggel játszott a rendező, a tér és időugrásokkal pedig végig fönn tudta tartani a belső feszültséget, hogy nem tudtam előre, mi fog történni, s így csak hagytam magam sodródni a történet által. Jó volt felfedezni ezt a filmet, képkockáról képkockára, és jó lesz időnként újra és újranézni, újabb rétegeket hámozva le erről az európai nagy filmes "hagymáról". „Fehérek közt egy európaiként” (József Attila után szabadon!) pedig jó érzés, hogy nem csak Hollywoodban tudnak látványos, elgondolkodtatóan filozófikus, ugyanakkor humoros és érzelemdús mozifilmet készíteni.

A bevezetőben Eleanor Roosevelt egy gondolatát idéztem, amivel azt hiszem, Mr. Nobody teljes egészében egyetértene. Így a cikk végén álljon egy másik, Franz Rosenzweigtől:

"Mindent, amit teszünk, úgy kellene megtenni,
mintha az örökkévalóság sorsa függne tőle.
Mert sohasem tudhatjuk, nem tőle függ-e."
 

Cikk publikálva: globalgame.hu

 

Előzetesek (angol nyelven): 

 

Szerző: Miner  2010.12.30. 15:03 Szólj hozzá!

Címkék: döntés dráma sci fi jared leto rhys ifans diane kruger sarah polley juno temple káosz elmélet mr nobody van dormael káosz matematika

süti beállítások módosítása