Oliver Parkert akár Oscar Wilde krónikásaként is említhetjük: korábbi munkái, a BAFTA és Golden Globe díjra jelölt Az eszményi férj vagy a Bunbury, avagy jó, ha szilárd az ember című vígjátékok is Wilde klasszikusokon alapszanak. Most Wilde sötét oldalát mutatja be, hátborzongató profizmussal.

 Műfaj: dráma, horror
Hossz: 112 perc
Ország: UK
IMDB: 6,3/10
Hazai (DVD) bemutató: 2010. december 2.
Rendezte: Oliver Parker
Oscar Wilde regényéből a forgatókönyvet írta: Toby Finlay
Operatőr: Roger Pratt
Zene: Charlie Mole
Főbb szereplők: Ben Barnes, Colin Firth, Ben Chaplin, Rebecca Hall, Rachel Hurd-Wood
 

    A Dorian Gray arcképe Oscar Wilde egyik legnépszerűbb írása, mondhatni, a globális kulturális tudatalatti része: az örökifjú, aki sosem öregszik, viszont a padláson szörnyű titkot őriz. Parker nagyfokú tisztelettel nyúl az „alapanyaghoz”, megőrizve annak minden viktoriánus báját. A hangulat megteremtésében pedig segítségére volt Roger Pratt remek kamerakezelése és szépen fotózott képei.
    A történet a XIX. század vége felé játszódik Londonban, ahová a naivan csetlő-botló főszereplőnk megérkezik. Dorian Gray (Ben Barnes) a maga törékeny szépségével messze kitűnik a füstös-kormos tűzfalak, a mocskos sikátorok labirintusában a mindennapi megélhetésért küzdő pórnép közül.
    Az apja halála után megörökölt vagyon és cím hatására megnyílnak előtte a londoni előkelő társaságok kapui. Fiatalsága és rendkívüli szépsége rögtön közkedvelté teszi az egyébként suta fiatalembert a társaság tagjai között, különösen Basil Hallward (Ben Chaplin), az ünnepelt festő és Lord Henry Wotton (Colin Firth) figyel föl rá. Basilt Dorian szépsége, az unott és cinikus lordot naív, romlatlan és így könnyen formálható lelke vonzza. Basil ráveszi a fiatalembert, hadd fesse meg a portréját. Wotton pedig egyre inkább a befolyása alá vonja Doriant, aki mentorává fogadja a lordot.  

„A józan ész gyilkos hatással van az emberre, egy pillanatot sem szabad elszalasztani. Az élet egy pillanat, semmi sincs utána... így aztán égnie kell, mindig, a leghevesebben.”

    Lord Wotton jóvoltából Dorian mindjobban kiigazodik a londoni elit világában, s egyre inkább a felszínes talmi csillogás mögé lát. Kezdi magáévá tenni a lord nézeteit, átvenni hedonista életvitelét, visszhangozni filozófiai eszmefuttatásait az élet pillanatnyi örömeinek hajszolásáról, és könyörtelenül törtet keresztül mindenkin és mindenen, összetört szívű, kihasznált asszonyokon, bosszúra szomjazó férfiakon, az ópium delíriumból szőtt függönyén, élőkön és holtakon, de ez még mind kevés neki, nem tud betelni, végül Wotton is elveszíti fölötte a befolyását. Lassan a lord is kénytelen rájönni, hogy Dorian személyében egy szörnyet hívott életre.  

„Kihalt népek katakombáiba léptem, láttam az utolsó barbár törzseket. Érzem minden pillanat csodáját, a létezés örömét, az elmúlás fájdalmát. Mintha penge élén táncolnék, elönt a vágy, hogy lássak, tapintsak, érzékeljek. (…) mindent be akarok fogadni, mindent magamévá akarok tenni, semmit sem akarok elszalasztani. Ne legyen olyan pillanat, ami nélkülem múlik el… Ott leszek mindenhol. Arra tanítottál, hogy a leghevesebb lánggal kell égni. Az élet lángja el nem vakít, heve meg nem perzsel, mert én vagyok a láng, Henry. Én vagyok a láng!”

    Eközben Basil egyedülálló remekműve, a Dorianről készült portré furcsa változáson esik át: míg gazdája megmerítkezik a bűnök mocsarában, és látszólag semmi, még az idő vasfoga sincs rá hatással, addig a képen látható figura egyre inkább eltorzul – a kezdetben az ifjú tükörképének ható festményről egyre inkább a saját elkárhozott lelke néz vissza rá.

    A film gyönyörű nagytotálokban mutatja be az 1800-as évek végének Londonját, a méhkasszerűen összeboruló házakat és az egyre inkább az eliparosodást jelző gyárak kéményeit, melyek a város fölé füstöt okádva megteremtik annak milliőjét. Mindezt kiegészíti a finom kamerakezelési technika, ahogy átúszik a teleobjektív a város felett vagy egy villa légterében.

    Bár a történet középpontjában a főhős, Dorian Gray áll, az őt életre keltő, korábban a Narnia Krónikáiban Caspian herceget alakító Ben Barnes engem különösebben nem nyűgözött le. Ennek talán a mellékszerepekben brillírozó Ben Chaplin és Colin Firth az okai, ők ugyanis messzemenőkig élvezetes alakítást nyújtottak, és elhalványítottak maguk körül mindenkit - különösen Colin Firth lubickolt a cinikus, unatkozó lord szerepében. Szenzációs volt!

    Nyilvánvaló, hogy a Dorian Gray arcképe nagy mennyiségben önéletrajzi elemeket is tartalmaz: Dorian kicsapongásainak ábrázolásához Oscar Wilde bőséggel meríthetett saját rögös életútjából. S talán pont ezért kicsit sajnálom, hogy a film a vége felé eltér az eredeti történettől. Érezhetően a forgatókönyv a történet végére „kifárad”, mintha elveszett volna a lendület és a film technikailag is alacsonyabb szintre süllyed. Még egy negatívumot említenék: a tévéfilm minőségű flashbackek is rontanak egy picit az összképen.
Ettől függetlenül a Dorian Gray élvezetes film lett, egy méltán nagy mű remekül sikerült adaptációja. Dorian számára a történet végére megadatik életútja hibáinak felismerése (a feloldozás a múlt bűnei alól már talán kevésbé). A végső konklúzió keserédesen hangzik egy örökifjú szájából:
 

„Az élvezet elég távol áll a boldogságtól. Néhány dolog éppen attól értékes, mert nem tart soká.”

 Előzetes (eredeti nyelven):