Műfaj: dráma
Hossz: 94 perc
Ország: USA
IMDB: 6,4/10
Rendezte: Amy Redford
Forgatókönyv: Amos Poe
Zene: David Mansfield
Főbb szereplők: Saffron Burrows, Isaach De Bankolé, Paz de la Huerta, Janeane Garofalo, William Leroy, The Everyothers

    Mel-nek (Saffron Burrows) igazán pocsék napja van: reggel az orvosa közli vele, hogy gégerákja van és két hónap van hátra az életéből. Délelőtt a munkahelyén közlik vele, hogy létszámleépítés miatt ki van rúgva. Délután a pasija közli vele, hogy időre van szüksége a kapcsolatuk átgondolásához. Ezek után Mel úgy érzi, nincs veszítenivalója, és hátat fordít addigi életének: egyszerűen kisétál az ajtón, hátrahagyva mindenét. Kivesz egy méregdrága, egybelterű művészlakást, és elhatározza, hogy megszerez mindent, amire valaha vágyott, de ilyen-olyan okokból le kellett mondania róla. Első a listáján gyermekkori álmainak netovábbja: egy 1963-as tűzpiros Fender Stratocaster elektromos gitár.  

     Saffron Burrows szinte lubickol a főszerepben. Meg is érdemelte már! Azelőtt a Háborgó mélységgel robbant be a köztudatba, ami után jelentéktelen mellékszerepek következtek, míg végre 2008-ban rámosolygott a szerencse, és Hollywood érdemei elismerése végett megadta neki a nagy lehetőséget. Smink nélkül, összetörve, és mégis játékos nőiességgel és méltósággal viseli magán Mel szerepkörét. Ha szenved, szó nélkül elhisszük neki, ahogy a jelentéktelennek tűnő boldogságát is, amit a birtokolni vágyott tárgyak felett érez. Végre el tudja engedni magát, és mindenféle kötöttségek nélkül képes élni. Mel közelmúltjáról szinte semmit sem tudunk, a gyermekkori flashback-ek pedig egy meglehetősen introvertált személyiség képét vetítik elénk. Amint repedést enged a belső védelmi burkán, és megnyílik a világ felé - a külvilágot itt a csomagküldő és a pizzafutár szimbolizálja -, a világ is érdeklődni kezd iránta, sőt, úgy vonzza Cookie-t (Paz de la Huerta) és Roscoe-t (Isaach De Bankolé) magához, mint éji lepkéket a fény. Nem vár el tőlük semmit, csupán annyit, hogy ha visszajönnek, csak a pillanatért tegyék, mert neki csupán ennyi maradt. Ők pedig jönnek, legalábbis addig, amíg erre a pillanatra szükségük van.

     A film rendezője Robert Redford lánya, Amy Redford. A színész-rendező apa árnyékából nem lehetett könnyű "kinőni", Amy-nek azonban már első rendezésével sikerült. Remélhetőleg sok hasonló követi majd!
    Némi társadalomkritika is belefért a filmbe, ami a telefonon történő hitelkártyás rendelésekben ölt testet: a gazdasági válság egyik oka, a mérhetetlen, a végén már fedezet nélküli költekezés szinte már ordító fricska az amerikai társadalomnak.

    A filmben felcsendülő remek zenéket David Mansfieldnek és a The Everyothers-nek köszönhetjük. Kedvencem a Tompkins című szám, ami a film végefelé hallható: Mel, akkora hangfalak között, mint ő maga, a tűzpiros gitáron játszik, majd beindul a dob, és valami elképesztő harmóniában szólalnak meg együtt ezek a hangszerek, nyers, kemény dallamban összeforrva (kár, hogy olyan rövid az egész, ráadásul a soundtrack albumon a dob hiányzik is a számból, amitől nincs meg ugyanaz az élmény).

     Félreértés ne essék, nem zenés film a The Guitar, de kulcsszerep jut benne a zenének, vagy inkább a "zene hatalmának"! Igazi drámát láthatunk egy korlátaitól megszabadult emberről, akiben van elég erő és bátorság, hogy hátat fordítson a szürke hétköznapoknak, és megélje álmait... azokat az álmokat, amelyek ugyan nem világrengetőek, de épp ezért annyira emberiek, és amelyek megtestesülnek egy hangszerben.

Előzetes (eredeti nyelven):