Műfaj: dráma
Hossz: 112 perc
Ország: USA, UK
IMDB: 7,5/10
Hazai bemutató: 2009. január 22.
Rendezte: Sam Mendes
Richard Yates regénye alapján a forgatókönyvet írta: Justin Haythe
Operatőr: Roger Deakins
Zene: Thomas Newman
Főbb szereplők: Kate Winslet, Leonardo DiCaprio, Ryan Simpkins, Ty Simpkins,
Kathy Bates, Kathryn Hahn, Michael Shannon
Jelölések:
BAFTA-díj (2009) - Legjobb adaptált forgatókönyv jelölés: Justin Haythe
BAFTA-díj (2009) - Legjobb jelmeztervezés jelölés: Albert Wolsky
BAFTA-díj (2009) - Legjobb látványtervezés jelölés: Debra Schutt, Kristi Zea
BAFTA-díj (2009) - Legjobb női alakítás jelölés: Kate Winslet
Golden Globe díj (2009) - Legjobb rendező jelölés: Sam Mendes
Golden Globe díj (2009) - Legjobb színész - drámai kategória jelölés: Leonardo DiCaprio
Golden Globe díj (2009) - Legjobb film - drámai kategória jelölés
Oscar-díj (2009) - Legjobb férfi mellékszereplő jelölés: Michael Shannon
Oscar-díj (2009) - Legjobb jelmeztervezés jelölés: Albert Wolsky
Oscar-díj (2009) - Legjobb látványtervezés jelölés: Kristi Zea, Debra Schut

Díjak:
Golden Globe díj (2009) - Legjobb színésznő - drámai kategória: Kate Winslet


    Frank (Leonardo DiCaprio) és April (Kate Winslet) átlagos amerikai házaspár az ’50-es évek Amerikájában. Azonban pont ez az átlagos szürkeség nyomja rá bélyegét egyre inkább a kapcsolatukra. Frank annál a nagyvállalatnál dolgozik, ahol azelőtt az édesapja is – ő az utolsó fogaskerék a gépezetben, ráadásul utálja is a munkáját. April is boldogtalan, háziasszonyként a gyereknevelés és a házimunka között forgácsolja szét magát. Mindketten keresik a kitörési pontot, Frank alkalmi kalanddal, April amatőr színészkedéssel próbál fogást találni saját életén, de eközben egyre inkább elhidegülnek egymástól. Végül April ötletére elhatározzák, hogy teljesen új életet kezdve Frank be nem teljesült álmainak földjén, Párizsban próbálnak szerencsét. Az elhatározás új lendületet ad kapcsolatuknak, újra fellobog a már hamvába holt érzés, a szerelem, boldogan tervezgetnek, amikor váratlanul Frank megfeneklett karrierje újra szárnyalni kezd, April pedig bejelenti, hogy várandós. Vajon megmaradnak-e a merész elképzelésnél, amely újra életet lehelt kapcsolatukba, vagy megalkusznak, menthetetlenül visszasüllyedve a szürke hétköznapokba?

    Hol van már a Titanic naív szerelmespárja? Leonardo DiCaprio és Kate Winslet parádésat alakít ebben a drámában. Valódi hús-vér figurákat formálnak meg a kamera előtt, kerülve a fellengzős, súlytalan romantikát. Különösen Leo alakítását találtam meggyőzőnek. Bevallom, annak idején nem tartottam sokra színészi képességeit, pedig valójában már legelső szerepeinek egyikében, a Gilbert Grapeben meglepően magasra helyezte a mércét (19 évesen, szinte teljesen ismeretlenül Golden Globe és Oscar-díj jelölés a szerepéért!). A New York bandái nyitotta fel a szemem, és ma már Hollywood egyik legérettebb színészének tartom. A szabadság útjaiban különösen élveztem a házastársi civakodások során nyújtott teljesítményét, Edward Norton-i magasságokba (az Amerikai História X családi vitái számomra etalonnak számítanak) felpörgetett energiáját, dühét. Egyszerűen lenyűgöző! Talán még egy szerepében sem brillírozott ilyen nagyszerűen.

    Kate Winslet indulatait visszanyelő, introvertált személyiséget bemutató alakítása, mely csupán a drámai csúcspontokban tör ki szenvedélyes vulkánként, hogy aztán másodpercek alatt jéghideg gleccserként dermedjen gyémántszilánkossá, szintén jól sikerült, remekül kiegészítve Leo-ét. Amikor Frank többször is visszájára fordítja April szavait, sarokba szorítva ezzel az asszonyt, az Aprilt játszó Kate istenien hozza a zavart, rebbenő tekintetű, pillanat alatt darabjaira széthulló, majd a következő pillanatban újra szilárd lelki egységet alkotó, igazi Nő karakterét.

    Sam Mendes, aki az Amerikai szépséggel robbant be a köztudatba, hogy aztán olyan remek történeteket tegyen le az asztalra, mint A kárhozat útja vagy a Bőrnyakúak, ismét múltbéli hullámvasútba ültet minket. Ráérősen – ez egy lassú film – vezet minket az erkölcsileg egyre súlyosabb végkifejletig. 
    Jeles rendezőnknek remek korrajzot sikerült a vászonra festenie. Nekem van valami vonzó ebben a milliőben, az ’50-es évek Amerikájában… a ruhák, az autók, a házak, a bútorok, a zenék, a hangulat… azt hiszem, Stephen King szerettette meg velem a történetein keresztül. Mendes segítségére volt e korrajz megteremtésében Roger Deakins operatőr, akivel nem először dolgozott együtt (Bőrnyakúak), és aki olyan fajsúlyos filmekben működött korábban közre, mint az 1984, A Hold hegyei, A titkok kertje, A remény rabjai, Fargo, Ház a ködben, A falu, Nem vénnek való vidék vagy épp A felolvasó, hogy csak a legismertebbeket említsem.

    Frank és April mellett kiemelném a történet egy másik meghatározó karakterét, a bolondokházából frissen szabadult, lelkileg instabil John Givings-t (Michael Shannon), aki a leginkább megértette Frank és April közös életének tragédiáját, és az ebből fakadó változtatási kényszert. Míg a család legközelebbi „normális” barátai értetlenül vették tudomásul a külföldre költözés tényét, addig az elektrosokkolt matematikus tisztán látta a döntés mögött húzódó ok-okozat rendszert. 
    Akaratlanul is fölmerült bennem a film e momentuma kapcsán egy engem régóta foglalkoztató kérdés, amit a világhírű brazil író, Paulo Coelho a Veronika meg akar halni című regényében boncolgat: vajon kit nevezünk bolondnak? Hogyan fogalmazhatnánk meg, kit is tekintünk annak? Aki nem az aktuális társadalmi konvencióknak megfelelően viselkedik?! Valóban bolond az ilyen ember?

    A szabadság útjai által fölfestett korban talán valóban csak egy bolond láthatta és érthette meg főhőseink életének reménytelenségét… de mi a helyzet ma? Mennyiben aktuális, időszerű ez az alkotás? Ha nem vagyunk elégedettek a saját életünkkel, vajon van-e elég erőnk változtatni ezen? Neked, kedves Filmrajongó, "mit jelent a boldogság", hogy így Vanília égbolt-szerűen tegyem föl a kérdést? Mit teszel meg érte, hogy elérd? Meddig mennél el érte? S vajon valóban az apró dolgok a legnagyobbak? Talán nem is kell egy 300 éves vámpír szemén keresztül tekintenünk a világunkra, mint ahogy teszi azt Lestat A testtolvaj meséje című regényben, hogy fölfedezzük, mekkora öröm maga az élet, ha a nap fénye jólesően megcirógatja az arcunkat, ha az árnyak játékát figyeljük a poros földúton egy álmos, nyári délután vagy ha behunyt szemmel a nyárfák leveleinek susogását hallgatjuk a szélben… kérdem én, vajon ki a nagyobb bolond, aki az élet eme szépségeire rácsodálkozik vagy az, aki érzéketlenül elmegy mellette?
  

Előzetes (magyar felirattal):